Édes vérem - vészhelyzet

Annyira kövér azért nem vagyok...

A kultikus sorozatot nemigen néztem, bár szinte minden barátnőm oda volt érte. Akkoriban nem is volt tévém otthon. Aztán később, az interneten néhány részbe belekukkantottam. Azért olyan súlyos nem volt a helyzet, mint rendszerint a filmben, de a két tagbaszakadt mentőslegény engem is azonnal a sokkszobába kísért. (Az előzményekről ITT.) Szerencsére a hordágyat megúsztam, rém ciki lett volna. Mire föleszméltem, az egyik karomba már folyt az infúzió, a másikon vérnyomást mértek és azonnal csináltak egy EKG-t is. Közben megint kikérdeztek. Igazából jól voltam, semmiféle fájdalmat, rosszullétet nem éreztem. A fiam néhány perc alatt körbetelefonálta a kórházat, már mindenki értesült róla, hogy itt van egy magyar nő. Nagyon kedvesek voltak velem, biztosítottak, ha nem értek valamit, kérdezzek csak nyugodtan. Megpróbáltak érthetően beszélni. A kórházi szaknyelvet nemigen ismertem, de talán az adrenalin miatt mindent teljesen jól értettem. Este héttől feküdtem infúzióval a karomban a felvételi osztályon. Riasztottam az unokahúgom is, aki a fél lakást összecsomagolta nekem. Ami igazán aggasztott, az a látásromlás volt. Szinte óráról órára homályosabbá vált a világ. Azt mondták, hogy ez normális, nagy eséllyel néhány hét alatt visszanyerem a régi látásom.
 Éjjel egykor kerültem egy kétágyas szobába. Mint kiderült, szerencsém volt, a mellettem fekvő néni másnap délelőtt hazament és három napig egyedül bitoroltam a helyet. Reggel - nagy felelőtlenül - első utam a kioszkba vezetett, ahol vettem gyorsan egy korlátlan internet hozzáférést. És milyen jól tettem ugyanis amit visszaértem a szobába, már kötötték is belém a következő infúziót és ez így ment még négy napig. Egy csomó mindent profi módon megtanultam infúziós állványt magam után vonszolva művelni. Közben új és új emberek jöttek, mindenkinek el kellett mondatnom, milyen szimptómákat éreztem, hogy vagyok, stb. stb. Állandóan megcsapoltak, már nevettünk, hogy nem is maradt vér az ereimben. Cukorszintmérés, inzulinspricni...naponta többször. Már másnap délelőtt jött egy munkatárs, aki elkezdte az oktatásom: mi is ez a betegség, milyen típusai vannak, hogyan lehet ezzel jól együtt élni. Csütörtök este hoztak be, szerdáig kellett várni a laboreredményre, hogy egyáltalán kiderüljön 1-es, vagy 2-es típusú az anyagcserezavar. Ezen addig jól elvitatkoztak, merthogy egyik sem illett rám: az 1-eshez már elég idős vagyok, a 2-eshez meg nem vagyok kövér. Sajnos igen ritka, kései 1-es típusú lett a végeredmény, inzulinnal kell élnem életem végéig.
Azóta megtanultam profi módom magam mérni a cukorértéket és szúrom is magamba probléma nélkül az inzulint. Hát ez van. De legalább ehetek rendesen, csak meg kell tanulnom még kiszámolni, hogy a különféle ételekhez mekkora adag inzulint kell magamba kényszeríteni. De annyi mindent megtanultam már életemben, ez miért fogna ki rajtam?